Abban a két évben amíg küzdött, egy napot sem hagytam ki, hogy ne találkozzam vele. Rettegésben, állandó feszültségben éltem meg ezt az időszakot. A kislányomba kapaszkodtam. Van is köztünk valami plusz kötődés, kapcsolat. Sokat éltünk meg együtt, ami még nem kislánynak való lett volna. Hat hetes volt a pocakomban, amikor kiderült apa betegsége. Ha nem is értette mi történik, a rezgéseimet biztosan érezte.
Jó színész lettem, megtanultam úgy élni, mint egy gép. Néha tudnom kellett érzéketlenné válni a túléléshez.
Nemsokkal a diagnózis után kaptam tőle egy kék nefelejcset. Gyönyörűen virágzik kora tavasszal a kertemben. De beleborzongok, ha arra gondolok, hogy milyen gondolatokkal vásárolhatta nekem.
Vasárnap volt egy éve, hogy oda hívott minket a nővéremmel a beteg ágyához, megfogta a kezünket és elköszönt tőlünk. Vigasztalt bennünket! Próbált erőt adni nekünk! Dicsért és szeretett bennünket! Minden benne volt abban a néhány percben.
Aztán két nap múlva érte jött a mentő. Azt mondták tudni fogom melyik lesz az utolsó kézszorítás, utolsó összenézés. Így lett! A szívembe mart a tekintete és minden pici erejét összeszedve szorította meg a kezem. Mindezt már a hordágyról és vitték...Én álltam az utcán a kislányommal és zokogtam. Néztem a mentőt, ahogy távolodik, ahogy eltűnik a kanyarban. Fogalmam sincs, hogy tudtam bemenni a házunkba...Két nap múlva elment örökre!
A kislányom azóta nagyobb lett és már tudatosabban vigasztal és segít nekem! Kedvesen simogat, mondja, hogy anya nyugodj meg!"Angyali" természete van! Hiszem, hogy ő édesapám helyett jött.Őt nekem küldték az égiek! Ő függ tőlem, én tőle. Nagyon egy a rezgésünk.
Még egy jó darabig kapaszkodok belé és túlélek!
f.http://www.countryliving.com/homes/house-tours/kelley-motschenbacher-california-ranch-house#slide-1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése