2013. július 1., hétfő

Enteriőrök vidéki stílusban


Én egy rendkívül érzékeny ember vagyok.
Mára már viszonylag megtanultam ezzel élni, sőt kezdem megszeretni, hogy ilyen vagyok. Óriási a sebezhetőségem, de a radarjaim annál erősebbek és ezt szeretem.
Édesapám elvesztése különösen sok nehéz  helyzetbe hozott.
Így jártam tegnap is, amikor családi körben édesanyám jelenlétében arról kezdek beszélgetni az egybegyültek, hogy házaspárok esetében milyen fontos, hogy gyakran megöleljék egymást, mennyi energiát adnak így egymásnak. Minden reggelük egy nagy öleléssel indul, ölelkezni kezdtek, aztán átmentek poénkodásba....
Szegény édesanyámat néztem! Honnan van ennyi ereje, hogy még kicsit mosolyogni is tud? Látni az ölelkező embereket és tudni, hogy ő már nem szoríthatja magához soha többet élete társát .
Én legszívesebben ordítottam volna! Itt van valaki akinek ez már nem jut,akinek még friss a sebe, ne bántsátok!
Anyukám látta rajtam, hogy majdnem robbanok és még ő nyugtatott engem! Hogy csinálja? Magányos, örökre magányos! Ezek az emberek meg tapintatlanok. Nem tudják mi mit érzünk, mennyire gyötrődünk nap mint nap... Nem kívánom nekik, hogy éljék át amit mi, de az a legborzasztóbb, hogy észre sem veszik a tapintatlanságukat!
Persze az emberek alapvetően jók....
Az élet megy tovább, és menni kellene nekem is ....