2013. május 5., vasárnap

Anyák napja


Emlék

Szombat volt, mégis elkéstem.
Reggel 6 óra körül Margitka – így hívták sokan – felkelt a kórházi betegágyról. Leszállt és talán léphetett egyet… aztán a takarítónő talált rá a kövezeten. Súlyos betegként hétvégére egyedül maradt a kórteremben.
Elkéstem.
„Pista néninek” – mások korábban így becézték – ahogy az ágyához értem a feje alatt tiszta vér volt a párna.
Szaladtam a nővérhez. Jött is velem, de közben egyfolytában nyugtatott és magyarázta a történteket, hogy röntgenezés volt, de szerencsére nincs törés, csak hát a vérzékenység, esetleg egy agyrázkódás, és jön majd a sebész is újra.
Visszaértünk a betegágyhoz.
Margitka mélyen szedte a levegőt. Föléje hajoltam. Meglátott. Az arcát és szemét néztem mereven.
„Üljünk fel Mami” – mondtam – kicseréljük a párnát!
A nyakamba kapaszkodott, elemi erővel simult felém, és kaptam olyan ölelést és annyi, de annyi puszit, ami szinte számolhatatlan.
A szemünk, a pillantásunk találkozott.
Soha, de soha nem éreztem ilyen pontosan, hogy szemmel is lehet beszélni. Margitka teljes tudatában van a reá váró mindenségnek.
Szólni akartam, mondani akartam: – mit tetszett csinálni? – de nem szóltam, mert ebben az összenézésben még ez is benne volt. Értette a kérdést, ölelt, szorított és azt mondta: „vigyázz rám”!
A nővérke közben kicserélte a párnát. Szép óvatosan engedtem vissza a védőhuzatos friss párnára.
Margitka felnézett és mondani akart valamit. Nem értettem. Újra kezdte és én újra nem értettem, de mégis bólintottam. Ettől megnyugodott és rövidesen elaludt.
Délután bejött a Nejem is. A beteg néha-néha felnézett. Az arca kisimult, és amikor ránk nézett szikrányi derűvel csukta le a szemét.
Éjfél után hagytam magára a kórteremben, mélyen aludt.
Reggel éppen hogy megtörtént a nővérek műszakváltása, mentem a kórterembe. Margitka szépen, nyugodtan feküdt. A paplan simán, szinte gyűrődésmentesen takarta.
Szólok hozzá. Nem reagál.
Hallgatom a lélegzését. Nem érzékelem.
Futok a nővérért, akivel a folyosón találkozom.
Miért van úgy megriadva? – kérdezi.
Visszaérünk. Pulzus… nincs.
Felordítok… Harapom a bal kezem.
Megint elkéstem.
Margitka megelőzött…
Margitka elment…
Margitka az Édesanyám volt.

(Nagy István)

Az édesapám emlékezését olvashattad el ma nálam.
Szomorú emlékezés nekem ez, mostmár duplán.
De őrzöm és viszem tovább....

Éljen szeretetben, egészségben minden édesanya, nagymama!




f. www.pinterest.com